Felnőttképzés

A felnőttképzés felnőttek részére tartott, szakképzést, kiegészítő képzést, továbbképzést nyújtó oktatási program. Az élethosszig tartó tanulás az Európai Unió programjában kiemelt jelentőséggel bír, hiszen a felnőttképzés elősegíti az elhelyezkedés lehetőségét, a munkaerőpiac számára biztosítja a korszerű ismeretekkel rendelkező, képzett munkaerőt.

További tanfolyamok

Friss topikok

felnőttképzés stat

Yox hírek isite toplista

Felnőttképzés

2010.09.29. 20:01 tanfolyamok

A felnőttoktatás története Magyarországon

Amiként minden nép történetében, a szó legtágabb értelmében vett felnőttoktatás az ősmagyarok életében is visszanyúlik történetünk legrégibb időszakára. A magyar törzsek tagjai ekkor az élelmük megszerzéséhez, egyáltalán az életük fenntartásához szükséges és ennek során a nemzedékről nemzedékre egyre bővülő tapasztalataikat átadták utódaiknak. A munka végzésével, a munkaeszközök használatával, az ősi hiedelmek rítusaival, az azokból is következő, a viselkedéssel, a magatartással összefüggő normák, szabályok, szokások hagyományozása így apáról fiúra szállt. Hagyományozódtak a születéssel, a névadással, a férfiúvá avatással, a temetésnél alkalmazott és főleg a totemizmussal kapcsolatos rítusok és szokások is. A maga módján nevelő munkásságot fejtett ki a sámánhitű magyarok között a táltos, akinek földöntúli hatalmat tulajdonítottak, és aki jövendőmondással, varázslattal, gyógyítással és különböző hiedelmeknek a terjesztésével is befolyásolta a közösség tagjait.

A nyelvészeti, archeológiai források tanúsága szerint a műveltség terjesztésében és alakulásában török, perzsa, majd szláv hatások éppúgy szerepet kaptak, mint a későbbi évszázadok során a mai hazájukban letelepedett különböző népcsoportok, amelyek saját kultúrájukkal ugyancsak hozzájárultak a lakosság műveltségének emeléséhez, miközben maguk is egyre inkább váltak a hazai szokások, tanok, ismeretek birtokosaivá.

Az Ural-hegységtől nyugatra lévő őshazából a keleti irányba vándorló magyar törzsek főleg állattenyésztéssel, halászattal és vadászattal, majd a IX. század végén a Kárpátok medencéjében letelepedve már állattenyésztéssel, kezdetleges mezőgazdasággal és iparral (őrlés kézi malmokkal, italerjesztés, hússzárítás, szövés és fonás, ötvösség, nyergek, tarsolylemezek és szablyák készítése stb.) foglalkoztak.

A végleges hazájukban letelepedett magyar népben az 1001. évi államalapítást követően is tovább éltek az ősi műveltség elemei. Azok fokozatos elhalásához alapvetően hozzájárult a keresztény egyház által terjesztett és a felzárkózást az európai népekhez segítő új műveltség, amely az ifjúságon kívül a felnőtteknek a tudatát, viselkedésformáit is alakította, egyben bővítette ismereteiket. A XI. századtól kezdve az anyagi és a szellemi kultúra legfőbb terjesztőinek, a papoknak az iskolákban, a templomokban és azokon kívül is végzett tevékenysége a nép egyre szélesebb rétegeinek műveltségét növelte. A kultúra központját és a műveltség terjesztésének kiindulópontját képezte a királyi udvar, valamint az egyházi előkelőségeknek, a püspökségeknek a székhelyei, majd évszázadok múlva a világi nagybirtokosoknak az udvarai.

Fontos szerepet töltöttek be az ifjúság nevelését végző iskolamesterek, a felnőttek körében pedig az egyházi értelmiség mellett az írnokokból, jegyzőkből, orvosokból álló világi értelmiség. Ez utóbbiak a világi műveltséget terjesztették az egyes irodalmi rétegekkel tartott kapcsolataikkal, a papok főként a szószéket használták fel a nép nevelésére.

A reneszánsz és a humanizmus megjelenésével a XV. századtól nőtt a magasabb műveltségben részesülők száma. A tudatformáláshoz hozzájárult az új embereszmény, amelynek megtestesítői a Mátyás király udvarába meghívott külföldi művészek, tudósok lettek, ezzel egy időben pedig a művészetek és a tudományok mecénásai, a gazdag nemesek és a jómódú polgárok.

Az ország lakosainak szellemi arculatát és kultúráját lényegesen alakította a könyvnyomtatás, amelynek segítségével egyre többen tanultak meg írni-olvasni, szerezhettek újabb ismereteket, bővíthették tudásukat. A királyi udvaron és az egyházi központokon, a püspöki székhelyeken stb. kívül a főúri udvarok voltak az ún. rezidenciális műveltség bázisai.

Néhány évszázad múlva a felvilágosodás terjedésével az udvari és az egyházi kultúrától függetlenül létrejött szalonok, magántársaságok is lehetővé tették a világi jellegű műveltség elsajátítását. A tudományok terjesztését szolgálták magasabb szinten a könyvtárak, a tudományos folyóiratok is. A XVIII. század második felében egyre több nagybirtokos, az egyházi méltóságok között például Klimó György pécsi püspök nyitotta meg gazdag könyvtárát a nép előtt. Ekkor jött létre a máig is jelentős szerepet játszó Ráday-könyvtár, majd 1802-ben a Széchényi Könyvtár.1

A könyvtárak létesítésével egy időben indult meg az ismeretterjesztő könyvek kiadása. A felnőttek körében egyre népszerűbbé váló kiadványok elsősorban az ország gazdasági életében vezető szerepet betöltő mezőgazdaságra vonatkozó ismereteket terjesztették. A kezdetben inkább a németből fordított könyvek mellett rövidesen helyet kaptak a mindennapi élet, a munkafolyamatok tárgyköréből, a termelés fejlődését elősegítő szakmai ismereteket népszerűsítő magyar nyelvű önálló művek is (például Nagyváthy János: A szorgalmatos nemzeti gazda a Magyarországon gyakoroltatni szokott gazdaságok rendjén keresztül. I-II. kötet. 1791) Magyar nyelven jelennek meg tudományos folyóiratok is, az első Bécsben, majd Pesten és Kassán (például a Pethe Ferenc által szerkesztett Nemzeti Gazda vagy az első magyar nyelvű tudományos folyóirat, az 1817–1841-ig megjelenő Tudományos Gyűjtemény). Bessenyei György (1747–1811), a Mária Terézia udvarában szolgálatot teljesítő testőr a felvilágosodás eszméit terjesztő műveiben (Magyarság, A holmi, Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék stb.) és röpirataiban felhívta a figyelmet a nép között terjesztett műveltségnek, a magasabb színvonalú tudomány művelése céljából pedig egy tudós társaság létesítésének a fontosságára.

A XVIII. század végén Tessedik Sámuel (1747–1820) szarvasi evangélikus lelkész gyakorlati oktatással egybekötve terjesztette a parasztság gazdálkodásának „megjobbítását” szolgáló, az emberrel és környezetével összefüggő, a mezőgazdaság és az ipar különböző ágaiban felhasználható ismereteket, de egyben az élet több gyakorlati teendőjével vagy például a közigazgatással kapcsolatos tudnivalókat is az 1780-tól – kisebb kihagyással –1806-ig fennálló gyakorlati-gazdasági „szorgalmatossági” iskolájában, az Industrieschuleban.2

A XIX. század első felében tovább bővült a tudományok terjesztését, népszerűsítését, tehát a felnőttek művelődését szolgáló intézmények sora. Az 1825–1848-ig terjedő időszakban több, legtöbbször magánosok kezdeményezéséből, de alkalmilag hivatalos úton is létrehozott szerv foglalkozott a magyar nyelvnek, az irodalomnak, a színjátszásnak a megújításával. Ezeknek egyik legfontosabb eredményeként jött létre 1825-ben gróf Széchenyi István támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia. 1830-ban alakult meg az első, kifejezetten a népműveléssel foglalkozó Nógrád megyei Nemzeti Intézet, amely négy év múlva Balassagyarmaton a felnőtteket oktató iskolát is nyitott. Követte ezt több, hasonló rendeltetésű vidéki intézet és iskola létrejötte. Ugyanebben az évben alakult meg az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE), 1841-ben az Országos Iparegyesület és ugyanabban az évben a Királyi Magyar Természettudományi Társulat, a mai TIT elődje.

Bővítették a felnőtt lakosság ismereteit a gépeket, általában a korabeli modern technikát bemutató kiállítások, a már nagy példányszámban megjelenő újabb folyóiratok (Magyar Gazda, Mezei Naptár stb.) hasábjain a humán művelődést, így például a földrajzot, a történelmet, az irodalmat érintő témákkal foglalkozó publikációk is. Egymás után nyitottak műhelyt a könyvkiadók, a nyomdászok, köztük Trattner Mátyás, Emich Gusztáv, Ráth Mór, Landerer és Heckenast. Még a század első felében, 1843-ban megjelent az első néplap, a Vasárnapi Újság. Nemcsak az olvasók tábora nőtt meg, hanem a személyes találkozásoké is. A polgári kaszinó, a paraszti olvasókörök és sok egyéb összejövetel látogatói megvitatták az olvasottakat. A szorosabb értelemben vett oktatás önálló szervezeti keretek nélkül is nevelő hatást kifejtő és oktatási funkciót is betöltő fenti intézményei és kiadványai a felnőttek mind szélesebb rétegeiben terjesztették a kultúrát, álltak a műveltség elsajátításának a szolgálatában.

Az 1867. évi kiegyezést követően – párhuzamosan a fiatal nemzedék iskolázásának fejlesztésével, a népoktatást kötelezővé tevő 1868: XXXVIII. törvény elfogadtatásával – szervezett formát öltött a felnőttoktatás is. Ennek intézményesítését szükségessé tette a korabeli oktatásügy elmaradottsága. Az idézett népiskolai törvény elfogadásáig ugyanis a gyermekek nagy része egyáltalán nem járt iskolába vagy tanulmányait idő előtt abbahagyta, növelve az analfabéták – és a félanalfabéták – számát. Az ekkor kezdetét vevő tőkés termelést ugyanakkor gátolta, hogy az iparban és a mezőgazdaságban dolgozók nem rendelkeztek azokkal az ismeretekkel, amelyek szükségesek a termelés bővítéséhez, széles körű terjedéséhez. A gazdasági életben szerepet kérő állami politika, de az üzemek, gyárak tulajdonosai és maguk a dolgozók is felismerték a képzés, a továbbképzés szükségességét. Egyfelől a hivatalos részről, másfelől a társadalmi úton kibontakozó kezdeményezések nyomán napirendre került a kérdés az országgyűlésen is, többek között 1870-ben az Irányi Dániel által előterjesztett, a felnőttek oktatásáról szóló törvényjavaslat tárgyalásakor is. Felkarolta a felnőttoktatás ügyét báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter is, aki a minisztérium hivatalos orgánumában, a Néptanítók Lapjá-ban sürgette a tanítókat és a községeket, hogy alakítsanak népnevelési egyesületeket, amelyek „a kultúra váraiként” szolgálnának, ahol a felnőttek megszerezhetik azokat az ismereteket, amelyeknek elsajátítását önhibájukon kívül gyermekkorban elmulasztották. Eötvös egyéb kezdeményezésein kívül 1870-ben – a felnőttképzés történetében a „szabadoktatás Magna Chartajaként” emlegette – körrendeletében buzdította a tanítókat, hogy segítsék a műveltségben elmaradottakat az írás, olvasás, számolás és egyéb elemi ismeretek elsajátításában, és munkájukért számukra tiszteletdíjat is kilátásba helyezett.3

A magyar művelődésügy jelentős állomásának tekinthető a Pesti (majd 1873-tól Budapesti) Népoktatási Kör létrejötte,4 amely a következő évtizedekben megalakuló más egyletekkel, olvasókörökkel stb. együtt, szakmai, területi, vallási vagy politikai beállítottságuktól ugyan eltérő motiváltsággal, de végső soron mind a kultúra terjesztésének szolgálatában állt. Neves személyiségek is magukénak tekintették a felnőttoktatás ügyét. Türr István (1825–1908), az Itália egyesítéséért Garibaldi vezetésével harcoló csapatok későbbi tábornoka már 1868-ban felhívást tett közzé, amelyben ő is javasolja, hogy a felnőttoktatás előmozdítása érdekében hozzanak létre népnevelési egyleteket, és létesüljön az ezeket átfogó és munkájukat irányító országos testület.5

A század utolsó és a következő század első évtizedeiben a községek által vagy társadalmi kezdeményezések alapján működő számos szerv foglalkozott felnőttoktatással. Ezek keretében a népiskolák tanterveiben szereplő tantárgyakon, elsősorban az írás-olvasáson és a számoláson kívül a mindennapi élet gyakorlati kívánalmaival kapcsolatos, például az üzleti életben, a nők számára a háztartás vezetésében felhasználható, az ipar és a kereskedelem iránt érdeklődők gyakorlati szükségleteit kielégítő ismereteket, vagy például a gép-, a gyorsírást, az idegen nyelveket sajátíthatták el a résztvevők. A falvakban a mezőgazdaság igényeinek megfelelő tanfolyamok, olvasókörök, gazdakörök munkáját a Magyar Gazdaszövetség támogatta.

Tárgyaltak a felnőttoktatás szervezeti, tartalmi és módszertani kérdéseiről a tanügyi folyóiratok és más szaklapok, valamint a tanítók országos gyűlései. Ez utóbbiakon és a különböző összejöveteleken is gyakran került szóba, hogy a Trefort minisztersége óta csökkenő állami támogatás következtében egyre nehezebb helyzetbe kerülő felnőttoktatást milyen szervezeti formákban lehetne társadalmi úton, magánosok vagy a közösségek kezdeményezésével támogatni.

Az 1891. évi, a vasárnapot munkaszünetté nyilvánító törvény elfogadását követően kezdte meg működését a Vasárnapi Munkásképző Bizottság, továbbá más szervek között az Országos Magyar Gazdasági Egyesület is. A nemzetiségek által lakott vidékeken a magyar nyelv és kultúra ápolását kívánta szolgálni a Felvidéki Magyar Közművelődési Egylet (FMKE), az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egylet (EMKE), majd az ezeket és több más egyletet összefogó Országos Közművelődési Tanács. Az 1892-ben létrejött Budapesti Országos Központi Katholikus Kör az országban mintegy ezer helyen részesítette a megjelenteket elemi ismeretekben, illetőleg valláserkölcsi és állampolgári nevelésben. Ez utóbbi célt hatásosan szolgálták a papok a templomokban a szószékről, de a különböző felekezeti egyletek is előadásaikkal és más rendezvényeikkel. A munkásság számára az ún. szakegyletek, majd az 1900-ban megalakult Országos Szakszervezeti Tanács szervezésében folyt kulturális felvilágosító tevékenység és legfőképpen politikai jellegű nevelés.6

A XX. század első évtizedében a szabadoktatás jelszavával és keretében folyt a felnőttoktatás. A széles körű hálózatra kiterjedő szabadoktatás nevét onnan kapta, hogy a tanítás szabadságának hangsúlyozásával nem kötötték meg a tanítás anyagát, a tanfolyamokon a részvételt nem tették függővé sem előtanulmányoktól, képesítéstől, iskolai végzettségtől, de még vizsgakötelezettségtől sem. Oktatási tevékenységet folytathatott így bármely egyesület, testület, sőt magános is. A szabadoktatásban az állam szerepe a legmagasabb szintű ellenőrzésre, illetőleg a tanfolyamokat szervező felkérésére alkalomadtán bizonyos anyagi segélynyújtásra szorítkozott.

A szabadoktatás keretében a polgári radikális beállítottságú Társadalomtudományi Társaság és a munkásmozgalmi szervek közös rendezésében több éves tanfolyamok indultak egyetemi tanárok, nagy tudású előadók (például Jászi Oszkár, Somló Bódog, Szabó Ervin, Szende Pál stb.) meghívásával a legkorszerűbb eszmék terjesztésére a különböző szaktudományok (például a szociológia, a lélektan, a filozófia, a társadalmi erkölcstan, az összehasonlító vallástörténet, a természettudományok stb.) és a művészetek köréből. Egymás után jött létre a londoni Peoples Palace mintájára az Erzsébet Népakadémia, az ugyancsak angol University Extension példáját követő – a későbbi szabadegyetemekhez hasonló – Szabad Lyceum, a Népszerű Főiskolai Tanfolyam, az Uránia Tudományos Egyesület és Színház, a Galilei Kör, amelyet egyetemisták látogattak és abban előadásokat is tartottak. Szerveztek mindezek ismeretterjesztő előadásokat, alkalmilag több félévig tartó tanfolyamokat az ipar és a kereskedelem iránt érdeklődők számára, a szép-, a gép- és a gyorsírásnak vagy az idegen nyelveknek, vidéken a parasztság részére mezőgazdasági ismereteknek az elsajátíttatására, a fővárosban múzeum- és hangverseny-látogatásokat, ugyanitt iskolarendszerű oktatás keretében ún. munkásgimnáziumokat. Ez utóbbiak három éven át heti 12 órában, már diavetítés alkalmazásával és a szemléltetés egyéb más lehetőségeinek felhasználásával részesítették a hallgatókat lényegében a korabeli polgári iskola színvonalának megfelelő oktatásban.7

A szabadoktatás szervezeti szabályozását sürgető Jancsó Benedek tervezete alapján 1911-ben megalakult az Országos Szabadoktatási Tanács, mint a felnőttoktatást átfogó, véleményező és tanácsadói jogkörrel rendelkező országos szerv. A szabadoktatás időszerű kérdéseivel foglalkozott a – már említett – tanítók országos gyűlésein és a szaksajtóban megjelenő publikációkon kívül 1907-ben a pécsi szabadtanítási kongresszus, amelyen a radikális polgári értelmiség legjobbjai, élükön Pikler Gyulával és karöltve a munkásmozgalom vezető ideológusaival folytattak magas színvonalú vitákat a kormányhű konzervatív erőkkel. Az előzőek részéről ott felvetett eszmék keltek részben életre az 1918- 1919. évi polgári demokratikus forradalom, majd a Tanácsköztársaság idején.

A két világháború közötti mintegy negyedszázadban a felnőttoktatásra utóbb használt „szabadoktatás” szó helyett az iskolán kívüli népművelés kifejezést vezették be a hivatalos szervek jelentéseikben és általában a sajtóban is, hogy így is elhatárolódjanak a korábbi időszak felnőttoktatásának elméletétől és gyakorlatától. A rövid ideig újra működő Országos Szabadoktatási Tanács nevét 1921-ben Országos Közművelődési Tanácsra változtatták. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) véleményező, tanácsadó és felügyeleti szerveként működő Iskolán kívüli Népművelés Országos Bizottsága alá tartozott az analfabéta-oktatás, az ifjúság egyesületek, a népkönyvtárak, a népházak és az egyéb formában folyó felnőttoktatási, népművelési szervek egész sora. Az állam és az egyház szerepének fokozódására utal, hogy közigazgatásilag megyénként Iskolánkívüli Népművelési Bizottságok alakultak az alispán elnökletével, a tanfelügyelőnek mint népművelési titkárnak és többek között az egyházak képviselőinek bevonásával. Az előző korszakban uralkodó társadalmi jelleg felszámolásával a VKM fogta össze az immár állami jelleget viselő tevékenységet, amelynek céljai között első helyet kapott a rendszerben uralkodó ideológiának megfelelően a nacionalizmus, a keresztény nemzeti egység és a vallási alapon nyugvó erkölcs erősítésének gondolata. A mintegy tíz éven át a miniszteri tisztséget betöltő – egyébként az iskolázásban is számos érdemes újítást végrehajtó – Klebelsberg Kuno programjában kiemelte a paraszti kultúra felemelésének fontosságát, valamint a középosztály és az értelmiség művelődési igényeinek kielégítését. Ennek értelmében intézkedett egy 1927- ben kelt rendeletében a falusi népkönyvtárak alapításáról, amelyek rövidesen több száz kötetből álló gyűjteményekkel gazdagodtak – noha az ország mintegy 3500 községe így is ellátatlan maradt. Az olvasási kultúra emelkedését továbbra is gátolta a nép alacsony színvonala, a kellő iskolázottság hiánya. Az ennek ellensúlyozására tett lépések következtében az 1920. évi mindössze 1000 körül mozgó olvasókörök száma egyre emelkedett, és így másfél évtized múlva már minden második községben legalább egy belőlük a lakosság rendelkezésére állt. Míg a Faluszövetség alá tartozó olvasókörök inkább a parasztromantikát, a rendszer részéről üldözött Magyar Földmunkások Szövetsége által létesített népkönyvtárak és olvasókörök saját eszméiket terjesztették. Felvilágosító munkájukban részt vállalt több baloldali író is, például Erdei Ferenc, Darvas József és mások. Hasonló eszmei különbségek jellemezték az állami támogatással és a velük ideológiailag szembenálló baloldali irányultságú tanfolyamokat, amelyeknek oktatási és nevelési céljaik között találjuk például a kedélynemesítést, a jellemképzést, a nőnevelést, a gazdasági élet, a háziipar körébe tartozó ismeretterjesztést. Az észak-európai államok mintájára alakuló népfőiskolák többsége egyházi és magánvállalkozásokra épült, fő célul tűzve ki a keresztény világnézetet valló, nemzeti műveltséggel és öntudattal rendelkező, jól gazdálkodni tudó állampolgárok nevelését. A még az első világháború előtt létrehozott kísérletek után az 1920- as évek közepén már 70 körül mozgott a 18–24 éves parasztfiatalok nevelését, képzését szolgáló népfőiskolák száma. A főképpen továbbra is a különböző egyházi jellegű egyesületek vezetése alatt álló intézeteket látogató fiatalok képzésére nagyobb számban nyílt lehetőség az 1930-as években, amikor is a Leventeegyesület Országos Központjával több helyen közösen szervezett protestáns népfőiskolákat nyitott a Keresztény Ifjúsági Egyesület (KIE, a legnevezetesebbeket Sárospatakon, Pápán és Kecskeméten), valamint a Katholikus Agrárifjúsági Legényegyesület (KALOT). Az általában öt hónapos képzés a valláserkölcsi nevelésen kívül az általános elemi szintű, valamint a mezőgazdaság körébe tartozó ismereteket nyújtott, fejleszteni kívánta továbbá a jártasságot a közügyek intézésében. A népfőiskolák hallgatói autonómiával rendelkeztek, képletes faluközösségek létrehozásával törekedtek a közösségi élet kialakítására, így nevelve a fiatalokat a falvakban végzendő feladatok elvégzésére, tehát felkészíteni őket a községek vezetésére. Történetileg jelentős eseménynek tekinthető az 1943. évi balatonkenesei népművelési értekezlet, amelynek központjában a – sokszor inkább külsőségekben (viselet, gyöngyös bokréta stb.) – megnyilvánuló paraszti kultúra terjesztése állt.

Az időszak végén létrejöttek haladó szellemű népfőiskolák is. Ezekről számos közlemény jelent most meg, főként a Kelet Népe című folyóiratban. A helyzetüket, céljaikat elemző vitákban több jeles politikus, író, mint például Móricz Zsigmond, Németh László, Boldizsár Iván, Féja Géza stb. foglalt állást a dolgozók kulturális felemelkedése, alkalmilag a földkérdésnek a parasztság számára előnyös megoldása érdekében. Kiemelkedő szerepet játszott a népfőiskolák között a Győrffy kollégium (amelynek hagyományait elevenítették fel a második világháború után létrehozott népi kollégiumok).

A századforduló előtt az akkori uralkodó rendszerrel szembenálló munkásmozgalom az 1920- as évektől is a munkásosztály politikai céljainak megfelelően foglalkozott felnőttoktatással. A szakszervezetek, a Szociáldemokrata Párt (SZDP), néhány civil szervezet, többek között a Természetbarátok Egyesülete, a sportegyletek stb. által rendszeresített tanfolyamoknak legfőbb célja volt az ismeretek terjesztése a munkások között, általában kulturális és politikai jellegű nevelésük, majd ez utóbbin belül az 1930-as évek második felétől kezdve a felkészítés a fasiszta eszmék elleni küzdelemre. A különböző szervezett tanfolyamok alsó fokán foglalkoztak az elemi ismereteknek, így az írás-olvasásnak, a számolásnak, a helyesírásnak az elsajátításával, emellett a gazdasági földrajz, a szocializmus alapfogalmainak megismertetésével, művelődéstörténettel és a szociális eszmék történetével. A továbbképzéseken került sor az újkor történetének, a szakszervezeti mozgalom történetének, a kapitalista gazdálkodásnak a megtárgyalására, de foglalkoztak itt a társadalmi harcok történetével, a mezőgazdasággal, főként a földkérdéssel, továbbá a nőkérdés megoldásával, de több más, a technikát, az egészségügyet, a sportot érintő témával is. A munkásmozgalomhoz tartozó és azzal rokonszenvező szervek keretében folyó képzésben évenként több ezer hallgató gyarapította műveltségét, annak ellenére, hogy a munkában számos nehézséggel kellett megküzdeni. Említhető ezek között, hogy előadásaikat, rendezvényeiket a rendőrség folyamatosan figyelte, sokszor betiltotta, gyakran hiány volt jól képzett előadókban, alkalmas helyiségekben. Nem használt a képzés eredményességének a mozgalmon belül létező irányzatok különbsége, de nem váltott ki jó hatást a művelődést az osztályharc fegyverévé tenni kívánó radikalizmus sem.8

Az 1945–1948 közötti ún. koalíciós időszak politikájának megfelelően a kultúra demokratizálását, az analfabétizmus felszámolását, a munkás- és parasztfiatalok művelődési lehetőségeinek fokozását tekintették fő célnak. Ezekben a felnőttképzés történetében szabadművelési időszaknak nevezett években a „tiszta demokrácia” megvalósítására törekedve, a népi kultúra terjesztésén munkálkodva, az előző évszázadokban a kulturálisan elmaradott parasztságra összpontosult a figyelem. A magyar értelmiség egyes rétegeire különösen mély hatást gyakorolt a debreceni egyetem professzorának, Karácsony Sándornak mint az akkori Országos Szabadművelési Tanács elnökének az ideológiája, de hasonlóan a két világháború közötti időszakban – fentebb a népfőiskolákról szólva – említett irányzat felelevenítése is. Ezt képviselte számos kiadvány, például az Új Szántás című folyóirat, amely számos tanulmányt és vitát jelentetett meg a tárgyban.

Főként a 10–12 holdas gazdák 16–30 éves fiai számára újabb népfőiskolák nyíltak, hogy azokat a falvak vezetőivé képezzék. A falvakban egyébként a Szabad Föld Téli Estéken a régebbi olvasókörökhöz hasonlóan az újságolvasás mellett folytak viták. Kivette részét a kultúra terjesztéséből a Népi Művelődési Intézet, valamint néhány politikai párt, szemináriumok, szórakoztató és ismeretterjesztő műsorok rendezésével. A Szakszervezeti Tanács és a munkáspártok segítségével új formákban folyó népművelés fő célként a népi értelmiség nevelését, a munkás-paraszt szövetség erősítését kívánta szolgálni. Az előző mintegy negyedszázadban csak illegálisan működő kommunista párt irányító szerepe egyre jobban érvényesült az állami politikában is, majd az 1948-ban bekövetkezett fordulattal egyeduralomra tett szert.9

A felnőttnevelés elmélete művelésének főbb műhelyeként szolgált – időszakonként más-más súllyal és hatékonysággal – a tudományág számára elsőként tanszéket létesítő Kossuth Lajos Tudományegyetem (KLTE) Debrecenben, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) bölcsészettudományi karán működő közművelődési tanszéki csoport, majd Pécsett a József Attila Tudományegyetem (JATE) az évek folyamán más és más elnevezésű felnőttoktatási tanszéke, valamint számos egyéb szerv, így az MTA felnőttnevelési munkabizottsága, a Magyar Pedagógiai Társaság felnőttnevelési szakosztálya, a Magyar Népfőiskolai Társaság, továbbá a közoktatás keretébe tartozó, időnként változó néven működő intézmények (az akkor használt rövidítéssel az ONI, a PTI, az OPI, az OKI). A gazdag felsorolást kiegészítheti az MSZMP Politikai Főiskolájának pedagógiai tanszéke, az Országos Vezetőképző Központ (OVK), a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) pedagógiai és közművelődési szakosztálya stb.

A felsorolt intézetek, kulturális – gyakran politikai jellegű – szervek nemcsak a felnőttoktatás elméletének kidolgozásában, illetőleg szervezeti kereteinek alakításában töltöttek be fontos szerepet, hanem a felnőttoktatás gyakorlatában, a lakosság meghatározott rétegének képzésében, nevelésében, oktatásában is. A gyakorlati munkában az egyre világosabban tagolódó felnőttképzésen belül az iskolarendszerű oktatás nemcsak véglegesen intézményessé, hanem tömegméretűvé és állami feladattá is vált. Az új és részleteiben főleg a politikai helyzet többszöri alakulásával együtt járó kultúrpolitikai változások nyomán sorra születtek új tervek és elgondolások az önhibájukon kívül iskolai képzésben nem vagy csak részben részesültek oktatásáról.

Már 1945-ben létrejöttek így a dolgozók középiskolái a 18–45 éves korúak művelésére, majd rövidesen a dolgozók általános iskolái, az 1948/49. tanévben az egyetemi tanulmányokra felkészítő ún. szakérettségi tanfolyamok, a felsőoktatásban pedig az esti és a levelező tagozatok. Ezekben az egyébként kollégiumi elhelyezéssel és ösztöndíjjal támogatott hallgatók száma csak 1955-ig már több ezret tett ki. A képzés minden fokán a tartalmi munkát voltak hivatva segíteni a – sokszor talán túl gyakran végrehajtott – tananyagreformok, továbbá a dolgozók iskolái számára kiadott külön tankönyvek is. 1960-ban az alapfokú oktatás egészének már 66, a középfokúénak 35, a felsőfokúnak 34 százalékát tette ki a felnőttoktatás. Egymást váltották az állami rendelkezések és a párthatározatok, a művelődéspolitikai irányelvek, amelyek azt célozták, hogy a felnőttoktatásnak az eddigi, főként műveltségpótló funkciójával szemben a korrekciót, a társadalmi mobilizálódást elősegítő jellege domborodjék ki. A dolgozók számára függetlenített, különböző szintű iskolák létrejötte is hozzájárult ahhoz, hogy 1970 körül, amikor is a felnőttoktatás számarányai a maximumot érték el, a dolgozók általános iskoláiba több mint százezer hallgató iratkozott be.

Míg 1949-ben a dolgozóknak 20 százaléka rendelkezett általános iskolai végzettséggel és csak 1,1 százaléka érettségivel, valamint 0,1 százaléka felsőfokú végzettséggel, addig 1986-ban a 15. életévüket betöltőknek mintegy 70 százaléka, a középiskolásoknak 14,5, a felsőfokú tanulmányokat folytatóknak 5,1 százaléka. Ez utóbbi tanévben a 263 207 nappali tagozatra járó középiskolással szemben 130 332 (az előző 53,3 százaléka) vett részt felnőttoktatásban. Felsőfokú tanulmányokat folytatott ekkor 64 067 hallgató, esti és levelező tagozaton pedig 37 109. A szakmunkásképző iskolákon kívül külön is gondoskodtak a mesterszakmunkások és a technikusok képzéséről, egyben a tananyag korszerűsítéséről, specializálásáról, de az általános alapműveltség fokozásáról is.10

A század utolsó évtizedeiben a népművelés fogalmával jelölt tevékenységet felváltotta az egyébként az attól nemcsak az elnevezésben, hanem célkitűzéseinek, tartalmának stb. vonatkozásában is különböző közművelődés fogalom. Az ennek körébe tartozó számos intézmény között a legfontosabbak a szabadegyetemek, a munkahelyeken (üzemeknél, gyáraknál, vállalatoknál stb.) szervezett tanfolyamok, a szaktárcák által alapított és fenntartott vezetőképző – és továbbképző – intézetek, a művelődési házak, ahol szakkörökben, klubfoglalkozásokon és más formákban folyt kulturális tevékenység. Terjesztette a kultúrát, a tudományos és a művészeti ismereteket a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT), a mintegy 40 évig fennálló politikai rendszerben vezető szerepet betöltő párt által szervezett és főként a politikai nevelést szolgáló Politikai Főiskola, a Marxista Egyetem, a munkahelyeken szinte kötelezően látogatott „szemináriumok”-ként ismert számos tanfolyam, a szakszervezetek, a különböző tömegszervezetek (Hazafias Népfront, KISZ, MHSZ, MSZBT) stb.

Az ország politikai életében az 1989–1990-ben bekövetkezett rendszerváltozás éreztette hatását a felnőttképzésben is. Ennek előszele különösen a gazdasági életben már az egy-két évtizeddel ezelőtt napirendre tűzött „új gazdasági mechanizmus” néven ismert program volt. A magánszektort előnyösen érintő, az addigi tervutasításos rendszeren bizonyos vonatkozásokban léket ütő intézkedések közvetve úgy hatottak a felnőttek képzésére és az azzal foglalkozó intézmények munkájára, hogy aktuálissá vált a vállalkozók újszerű képzése, továbbképzése, előkészíteni őket a szabadversenyen alapuló gazdálkodás előtt álló feladatok ellátására, tehát kialakítani – témánkat érintően a felnőttoktatás segítségével is – a bekövetkező változásokhoz alkalmazkodni tudó új menedzsernemzedéket, egyben létrehozni a magánvállalkozások vezetésében szükséges ismereteket közvetítő új intézményeket.

A teendők elvégzésére először az 1972-ben létrejött – és egyébként az UNESCO-tól kapott anyagi támogatást is élvező – Országos Vezetőképző Központ (OVK) vállalkozott, amelynek keretében folyó menedzserképzést határozottan áthatották a nyugati kapitalista államokban már korábban alkalmazott tartalmi és módszertani vonatkozású elemek. A példát követték az egyes tárcák által fenntartott – a fentiekben már említett – intézetek, valamint a rendszerváltást követően az egyre több magánvállalkozással létesített új szervek. Ezek vezetőinek egy része – különösen kezdetben – alig rendelkezett andragógiai ismeretekkel, és főként a profitszerzés lehetősége hatott vonzerővel számukra munkájuk végzésében.

A hagyományos keretek között folyó felnőttoktatást, de a művelődésügy más intézményeit is különösen érzékenyen érintette, hogy az állam által nyújtott anyagi támogatásuk a privatizálás előtérbe kerülésének következtében mind látványosabban csökkent. A lelkes andragógusok, a művelődési házak és más felnőttoktatással foglalkozó intézmények munkatársai igyekeztek a körülményekhez alkalmazkodva új megoldásokat keresni, többek között szponzorok segítségének igénybevételével, a szervezeti formák módosításával és más módon ötletesen megteremteni a lehetőséget a felnőttoktatás minden ágában a munka folytatásához.

A századnak – és egyben az évezrednek – az utolsó évtizedében és az ezeket követő években hatalomra kerülő kormányok jóindulatú egyetértését élvezve, nemcsak az új elveket követő továbbképző intézeteknek és kft-knek, hanem a már korábban is a közművelődést szolgáló szerveknek a működésében is kisebb-nagyobb változások észlelhetők ennek a tanulmánynak a megjelenésekor is. A demokratikus választások alapján négyévenként változó politikai helyzetnek megfelelően új koncepciók kísérletezésével – olykor bizonyos vezetőcserékkel – szolgálja napjainkban is a felnőttoktatást a közművelődés egészének érdekében a már évtizedek óta működő és néhány újonnan létesített szerv, részben a hagyományos, a hosszú idők óta bevált, részben a megújulás szándékát tükröző új elgondolások alapján.11

Forrás: Dr. Felkai László

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://felnott-kepzes.blog.hu/api/trackback/id/tr772333042

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.