Mára egyre több olyan társadalmi, gazdasági jelenség ismerhető fel, amely a felnőttképzés jelentőségét egyre nagyobb súllyal helyezi a figyelem előterébe:

A fenti folyamatok nyomán a felnőttképzés jelentősége egyre jobban növekszik, s egyre inkább előtérbe kerül az élethosszig tartó tanulás koncepciója.

Az “élethosszig tartó tanulás” messze szélesebb, mint a csak felnőtt át- és továbbképzésként történő értelmezés. Magában foglalja a “holnap iskolája” alternatíváinak kidolgozását, továbbá megfelelő tanítási és tanulási formák áttekintését és feltárását a felnőttek számára – legyenek azok foglalkoztatottak, munkanélküliek vagy nyugdíjasok.

Az élethosszig tartó tanulás szükségességét több okkal szokták magyarázni. Az egyik megközelítés szerint a fejlett gazdaságok és társadalmak alapvetően függnek a tudás, az információ és a gondolatok kezelésétől, ami nélkülözhetetlenné teszi polgáraik folyamatos oktatását. A felnövekvő nemzedék – egyre nyilvánvalóbban – nem tanítható meg mindarra a tudásra, amelyre az embernek élete végéig szüksége van, társadalom, a gazdaság, a tudomány, a világ gyors fejlődése ugyanis az ismeretek állandó megújulását igényli. A technológiai változások, valamint a tudás és információ növekedésének sebessége indokolja az élethosszig tartó tanulás szükségességét. De a társadalmi kohézió is nélkülözhetetlenné teszi azt, a tudás alapú társadalmakban ugyanis a tanulás jelentősége egyre nagyobb, s akik a tanulásból kimaradnak – előbb vagy utóbb –, magas fokú társadalmi kirekesztettséget szenvednek el.

Magyarországon hagyományosan a felnőttképzés, a munka melletti tanulás (továbbképzés), részben pedig a népművelés vagy közművelődés fogalma volt használatos, s jelenleg is elsősorban ezek a fogalmak ismertek.^[435] Az élethosszig tartó tanulás csak szűkebb körben, elsősorban az oktatási szakemberek körében használt, “permanens tanulás, képzés, oktatás” fogalmaként a hatvanas években merült fel először.

Hozzá kell tenni, hogy A magyar közoktatás távlati fejlesztésének stratégiájában a közoktatási modernizáció egyik tartalmi kérdéseként megjelenik az élethosszig tartó tanulás mint olyan oktatási-nevelési cél, amelyre a tanulókat fel kell készíteni, hogy képességeik, ismereteik megújításával alkalmassá váljanak a gyorsan változó világ követelményeinek megfelelni.

Érdemes azt is hangsúlyozni, hogy a felnőttképzések politikai megközelítésénél az ismeretek megújításának feladata mellett mindig hangsúlyos szerepet kapott a mobilitási funkció is.

A felnőttképzés fogalma és területe komplex, ma beleértjük a hagyományos iskolarendszerű és az iskolarendszeren kívüli – még szűkebb értelemben a közvetlen foglalkoztatási célú – képzések rendszerét is. A felnőttképzés típusai közé tartozik az általános és a szakképzés egyaránt. A felnőttképzés többszintű, kiterjed az általános iskolai, a középiskolai, illetve a felsőoktatásra is.

Eszerint a felnőttképzésnek több területe van:

Az iskolarendszerű felnőttképzés kivételével a többi pontban felsorolt képzések az ún. iskolarendszeren kívüli szakképzések fogalomkörébe tartoznak.

A 90-es évek közepéig a felnőttkori képzésnek kormányzati szinten elsősorban a gazdasággal, a munkaerőpiaccal kapcsolatos összefüggései kaptak hangsúlyt, majd a 90-es évek végén jelent meg az élethosszig tartó tanulás szükségességének felismerése, s kibontakozóban van az élethosszig tartó tanulás kormányzati feladatainak azonosítása, az évtized végén pedig megkezdődött a felnőttek oktatását-szakképzését jogi garanciákkal is biztosító felnőttképzési törvény koncepcionális előkészítése.

Az OECD 1996-os jelentése – az életen át tartó tanulással összefüggésben (a korábban már látott ifjúsági képzési arányok mellett) – a következő részvételi arányú célkitűzésekre tesz javaslatot:^[436]

Ha megvizsgáljuk a felnőttképzés hazai részvételi arányait, igen jelentős lemaradást állapíthatunk meg. Az idősebb korosztályok esetében az iskolarendszerű képzésben történő részvétel rendkívül alacsony: a 30-39 éves korcsoportban nem éri el a másfél százalékot, az e feletti korosztályokban pedig a fél százalékot sem.

Nem kedvezőbb a kép akkor sem, ha a gazdaságilag aktív népesség részvételét vizsgáljuk meg az egyes iskolarendszerű képzésekben. Itt is azt tapasztaljuk, hogy az iskolarendszerben tanuló gazdaságilag aktívak részvétele az oktatási rendszerben az idősebb korosztályok esetében rendkívül alacsony.

A 90-es években az alapfokú felnőttoktatásban résztvevők száma igen radikálisan csökkent – összhangban az általános iskolát be nem fejező népesség számának csökkenésével. A középfokú felnőttképzésben résztvevők száma a 60-as és 70-es évek 170 ezer fős csúcsa után, a 90-es évek közepéig 70-80 ezer fő körül ingadozva stagnált, majd az évtized végén emelkedett, míg a részidős felsőoktatásban résztvevők száma igen dinamikusan növekedett, a 90-es években megduplázódott, s 1995-ben elérte az 50 ezer, 1998-ban közel 100 ezer főt.

14. ábra - Az iskolarendszerű felnőttképzésben résztvevők számának alakulása Magyarországon (1950–1998)

A folyamatos és felnőttképzésben az iskolarendszerű felnőttképzés mellett igen jelentős szerepet játszanak az iskolarendszeren kívüli át-, tovább- és szakképzések, valamint a munkaerőpiaci képzések.

Munkaerőpiaci képzésnek tekintendő minden olyan képzés, amelynek célja az egyén munkába helyezésének vagy munkahelye megtartásának elősegítése szakképesítésre való felkészítéssel, vagy az adott munkakör ellátásához szükséges szakmai ismeretek nyújtása.

Ha figyelembe vesszük az iskolarendszerben és az iskolarendszeren kívüli képzésekben résztvevő felnőttek számát (225 ezer fő), akkor 1995-ben Magyarországon 5% körül volt a 20 év feletti aktív foglalkoztatottak részvételi aránya a folyamatos és felnőttképzésben. Ha tekintetbe vesszük a tanfolyami képzésekkel kapcsolatos statisztikai adatbizonytalanságot, a szóban forgó arányt akkor is legfeljebb 8-10%-ra tehetjük.^[437] Ez nemzetközi összehasonlításban rendkívül kevésnek tűnik.

A felnőttképzési felzárkóztatás – pl. az OECD javaslata szerinti iskolázottsági szintre – komoly pénzügyi erőfeszítéseket kíván. A felzárkózás a GDP kb. 5,5%-ának megfelelő közösségi ráfordítást igényelne, amelynek nagyjából fele (a GDP 2,8%-ának megfelelő ráfordítás) a felnőttképzés fejlesztésére kellene.^[438]

A felnőttoktatás területén tapasztalható hazai lemaradást nélkülözhetetlen és igen sürgető behozni. A hazai társadalmi, gazdasági rendszerváltás, a felgyorsult gazdasági átstrukturálódás, valamint az ország európai integrációs törekvései nyomán növekszik és növekednie kell az át- és továbbképzési igénynek, de a lakosság egyéb (nem szakképzettség-szerzési, hanem fogyasztási célú) oktatási igényének, keresletének is.

Alapvető oktatáspolitikai feladat ezzel összefüggésben a felnőttképzés, az életen át tartó tanulás finanszírozási kereteinek kialakítása: mind a munkaadók, mind az egyének érdekeltségének, motivációjának növelése. A felnőttképzés társadalmi szinten is jelentkező előnyei (externáliái, mint pl. a munkanélküliség-csökkentő hatás, a társadalmi kohézió növelése stb.) indokolhatják a képzéssel kapcsolatos munkaadói és egyéni költségek részleges állami átvállalását, közvetlen vagy közvetett formában. Ezzel együtt a kormányzatnak – valószínűleg elkerülhetetlenül – bizonyos (korlátozott) koordinációs szerepet is vállalnia kell (pl. módszertani kutatások támogatása, az akkreditációs feladatok szabályozása stb.).^[439]

Közvetlen állami támogatási forma lehet egyes át-, és továbbképzések tandíjának részleges átvállalása, bizonyos oktatással kapcsolatos egyéni költségek (pl. utazás) állami átvállalása. A közvetlen állami támogatás egyik lehetősége a (pl. települési vagy megyei önkormányzatok által fenntartott, központi normatívával is támogatott) felnőttképzési intézményhálózat létrehozása.

Közvetett forma lehet a munkaadók és az egyének költségeinek adókedvezményekkel történő kompenzálása, mérséklése.

A felnőttképzés fejlesztése, kiterjesztése alighanem nélkülözhetetlenné teszi az ezzel foglalkozó módszertani, kutató, szervező (esetleg akkreditációval is foglalkozó) központ(ok) létrehozását is.